Eric Pearl-ről

Eric önéletrajza
Forrás: www.thereconnection.com/hungary/biography.html

A nemzetközileg elismert gyógyító, ERIC PEARL számtalan tévéműsorban szerepelt az Egyesült Államokban és világszerte, meghívott előadóként felszólalt az Egyesült Nemzetek Szövetségében, teltházas előadást tartott a Madison Square Gardenben, szemináriumait pedig számos különböző kiadvány mutatta be hasábjain, köztük a The New York Times is.

Eric orvosként 12 éven át folytatott felettébb sikeres kiropraktőri gyakorlatot, míg egy napon a páciensei arról kezdtek beszámolni, hogy magukon érezték a kezét – noha fizikailag hozzájuk sem ért. A páciensek hamarosan csodálatos gyógyulásokat tapasztaltak olyan betegségek esetén, mint a rák, az AIDS-hez kapcsolódó kóros állapotok, az epilepszia, a krónikus fáradtság szindróma, a szklerózis multiplex, a reumás és csont-ízületi gyulladás, a születési rendellenességek, az agyvérzéses bénulás és más súlyos megbetegedések. Mindez egyszerűen attól, hogy Eric a testük közelében tartotta a kezét – és a gyógyulások mind a mai napig folytatódnak.

Pácienseinek gyógyulásait eleddig hat könyvben dokumentálták, köztük Eric saját Kapcsolatteremtő Gyógyítás: Gyógyulj meg és gyógyíts másokat is! című, nemzetközi sikerkönyvében, amely mára több mint harminc nyelven olvasható.

A Los Angeles-i illetőségű Eric és a Kapcsolatteremtő Gyógyítás nagy érdeklődést vált ki világszerte a vezető orvosokból és egészségügyi kutatókból a kórházakban és egyetemeken. Ezen intézmények sorába tartozik többek között a Jackson Memorial Kórház, az UCLA, a Cedars-Sinai Egészségügyi Központ, a VA-kórház, a Minnesotai Egyetem, a Miami Egyetem Orvosi Fakultása és az Arizonai Egyetem – ahol dr. Andrew Weil felkérésére Eric fel is szólalt az orvosok előtt. Jelenleg is számos intézményben folynak új kutatási programok olyan neves kutatóorvosok irányítása alatt, mint Dr. Gary Schwartz, Dr. William Tiller és mások.

Eric az év folyamán keresztül-kasul beutazza a földet, hogy bolygónk minden zugába elvigye a Kapcsolatteremtő Gyógyítás fényét és információit. Megtanítja, hogyan aktiválhatjuk és használhatjuk fel a gyógyító frekvenciáknak ezt az új, mindent felölelő spektrumát, amely lehetővé teszi számunkra, hogy teljességgel túllépjünk az „energiagyógyításon” és a különböző „technikákon”, s a gyógyítás egy olyan szintjére jussunk el, amely mind ez ideig soha senki számára nem volt elérhető! Eric a mai napig több mint 55 000 Kapcsolatteremtő Gyógyítás-terapeutát képzett ki 70-nél is több országban, s ezzel a spontán gyógyítók egész nemzedékét hozta létre világszerte.

A Kapcsolatteremtő Gyógyítás méltatásai

…újfajta bepillantást nyújt a gyógyítás dinamikájába.”
— Deepak Chopra, M.D., a Megismerni Istent szerzője
Eric lenyűgöző ember, aki rendelkezik a gyógyítás csodálatos adományával. Olvasd el ezt a könyvet, és alakulj át!”
— John Edward, pszichikus médium; a What if God Were the Sun?szerzője
A Kapcsolatteremtő Gyógyítás szenzációt jelent a gyógyítás világában.”
— Lynne McTaggart, Az energiamező és a The Intention Experiment szerzője
A gyógyítás és a gyógyulás forradalmian új módjáról szóló igazság… Humorral, éleslátással és azzal a mélyreható megértéssel és alázattal teli, amelyet csak egy jó klinikai orvos és természettudós érettsége hozhat meg… Ha valóban szívügyed az egészség és a gyógyulás, olvasd el ezt a könyvet!”
— Christiane Northrup, M.D., a Vermonti Egyetem Orvostudományi Intézetének szülész-nőgyógyász klinikai adjunktusa;a Women’s Bodies, Women’s Wisdom és a The Wisdom of Menopause szerzője
Orvosként és idegtudósként arra képeztek ki, hogy tisztában legyek vele, hogyan és miért hat egy kezelés. Ha a Kapcsolatteremtő Gyógyításról van szó, fogalmam sincs, hogyan hat; pusztán személyes tapasztalatból tudom, hogy beválik…”
— Mona Lisa Schulz, M.D., Ph.D., az Awakening Intuition szerzője
Dr. Eric Pearl Kapcsolatteremtő Gyógyítás című műve egész egyszerűen a legjobb könyv, amely a transzperszonális gyógyítás és a szellemgyógyászat témájában az elmúlt években megjelent. Ajándék ez a könyv az univerzumtól, és egyben rendkívül izgalmas hozzájárulás ahhoz a világméretű paradigmaváltáshoz, amely korunkban végbemegy. Ha idén csak két könyvet olvasol el, gondoskodj róla, hogy ez a gyöngyszem legyen az egyik!”
— Hank Wesselman, Ph.D., a Spiritwalker, a Medicinemaker és a Visionseeker szerzője
Olyan könyv ez, amely ösztönzést nyújt az elmének, miközben megvigasztalja a szívet, és a gyógyulási folyamatot ünnepli. AKapcsolatteremtő Gyógyítást el kell olvasniuk azoknak az egészségügyi szakembereknek, akik a gyógyulás magasabb szintjére szeretnék segíteni pácienseiket, hogy a folyamat során maguk is gyógyuljanak.”
— Gary E. R. Schwartz, Ph.D. és Linda G. S. Russek, Ph.D., az Arizonai Egyetem Emberi Energiarendszerek Laboratóriumának igazgatói; és a The Living Energy Universe szerzői
Eric Pearl a gyógyítás páratlan ajándékában részesült… az energiagyógyítás egy új, konkrét irányultság nélküli formáját képviseli, amely túlmutat azokon a formulákon, technikákon és mantrákon, amelyekkel ezen a planétán eleddig dolgoznunk kellett.
Melegen ajánlom a módszert a gyakorló egészségügyi dolgozóknak, de mindenki másnak is, aki érdeklődik saját szunnyadó, gyógyító képességeinek felébresztése iránt.”
— Richard Gerber, M.D., a Vibrational Medicine szerzője
A kapcsolatteremtés… minden gyógyítás titka.”
— Dr. Wayne W. Dyer, A szándék hatalma bestseller-szerzője

A Kapcsolatteremtés története

Forrás: www.thereconnection.com/hungary/history.html

A Los Angeles-i illetőségű alapító, Eric Pearl nagy érdeklődést váltott ki a vezető orvosok és kutatók részéről világszerte – köztük az Egyesült Államok egyik első kórházának, egy komoly hírű traumatológiai intézetnek, egy gerincvelő-sérüléseket ellátó központnak és egy orvosi egyetemnek a munkatársaiból is.

Forradalmian újszerű gyógyító képességei megjelenése előtt Eric 12 éven át rendkívül sikeres kiropraktőri gyakorlatot folytatott. 1993 augusztusában fedezte fel, hogy szokatlan „adományt” kapott. A 12 esztendei hagyományos kiropraktőri praxisát követően egyszerre a gyógyítás egy egészen más fajtájának közvetítő közege lett: csatorna, amelyen gyógyító energia árad keresztül.

Noha túlságosan sokat utazik ahhoz, hogy fenntartsa kiropraktőri praxisát, szemináriumainak és személyes foglalkozásainak résztvevői folyamatosan arról számolnak be, hogy Eric „adománya” a súlyos betegségek széles skálájának leküzdésében segít nekik – többek között rosszindulatú daganatok, az AIDS-hez kapcsolódó betegségek, a krónikus fáradtság szindróma, születési rendellenességek és csontdeformitások esetében is.

A nyolcvanas és kilencvenes évek folyamán Eric, aki kiropraktőr-orvosi diplomáját a Los Angeles-i Cleveland Kiropraktikai Főiskolán szerezte meg, az egyik legnagyobb kiropraktikai központ vezetője volt Los Angeles térségében. Rendkívül sikeres és népszerű orvos vált belőle, akit gyakran neveztek „a sztárok kiropraktőrének.” Eric Pearl, aki olyan mesterek keze alatt tanult, mint dr. Virgil Chrane és id. dr. Carl Cleveland, egyike volt annak a néhány praktizáló orvosnak, akik a hagyományos kiropraktőri megközelítésmód mellett színtiszta, eredeti és kis híján elveszett kiropraktikai technikákat is alkalmaztak.

A páciensek (és az orvosok!) hétköznapi és klinikai környezetben egyaránt tanúi voltak e gyógyítások eredményeinek, amelyek egyszerűen azáltal mennek végbe, hogy Eric a TESTÜKHÖZ KÖZEL TARTJA A KEZÉT.

Miért éppen én?

Ha én fésültem volna át egy felhőn ücsörögve a bolygót a legalkalmasabb személy után kutatva, akire ráruházhatom az univerzum egyik legritkább és legkapósabb adományát, akkor nem tudom, kinyúltam volna-e az éterből, hogy mutatóujjammal szétválasszam a roppant sokaságot – a pásztorokat, a boltosokat, az igazakat és az álszenteket –, majd azt mondjam: „Megvan! Ő az! Ő kapja meg ezt az adományt!”

Mármost a dolog valószínűleg korántsem így történt, bennem mégis ezt az érzést kelti. Kivéve, amikor nem – vagyis kivéve azokat az eseteket, amikor valaki egy teljesen eltérő és meggyőzően valószerű magyarázattal toppan be hozzám. „Ugyan már – kiált fel ez a jóakaratú személy hitetlenkedve, nyilvánvaló értetlenségem láttán, ami az Univerzum működését illeti –, maga nyilvánvalóan ezt csinálta az előző életeiben is!” Mármost csak azt szeretném tudni, hogyan lehetséges, hogy ezek az emberek olyan bennfentes ismerői az előző életeimnek, amikor én még mindig ezzel a mostanival próbálok tisztába jönni.

Úgy értem, gondolkodjunk reálisan! Tizenkét éven át építgettem Los Angeles egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – kiropraktőri praxisát, volt három lakásom, egy Mercedesem, két kutyám és két macskám. Minden tökéletesnek tűnt volna, ha a pénzügyekben és alkoholfogyasztásban mutatkozó mértéktelenségem nem vet véget hat éve tartó párkapcsolatomnak – azonban ezen esemény miatt három napig gyakorlatilag még arra sem voltam képes, hogy egyik lábamat a másik elé tegyem. A Prozac persze segített a dolgon – nem is keveset.

Hat hónappal később ellátogattam a kaliforniai Venice Beachre az asszisztensemmel, aki ragaszkodott hozzá, hogy kártyából jósoltassak a tengerparton. „Nem akarok kártyát vettetni magamnak holmi jósnővel a tengerparton” – feleltem mélységes meggyőződéssel. Ha ez a jósnő tényleg olyan csodálatos lenne, az emberek özönlenének hozzá – gondoltam magamban. Nem ő hurcolná magával a kártyaasztalt, terítőt, székeket és más hóbelevancot egy túlzsúfolt tengerparti sétányra abban a reményben, hogy lemeszelheti az embereket egy jóslás erejéig, rájuk tukmálva a jövőjükkel kapcsolatos képzelgéseit, és elvárva, hogy fizessenek neki a kiváltságért.

„Egy partin találkoztam vele, és elmondtam neki, hogy ma a tengerparton leszünk. Nagyon kínos helyzetbe hoznál, ha nem vettetnénk kártyát magunknak” – felelte asszisztensem kapásból, majd hozzáfűzte, hogy a nőnek tíz- és húszdolláros olvasása is van. Egyetlen pillantás a szemébe elárulta nekem, hogy minden további tiltakozás meddő erőfeszítés lenne. „Remek” – morogtam egy tízdolláros bankjegy után nyúlva, miközben tudtam, hogy ez pontosan a fele annak az összegnek, amennyi az ebédünkre maradt nálam. Kötelességtudóan odamasíroztam a nőhöz, leültem a kempingszékébe, átnyújtottam neki a tízdollárost, és arra gondoltam, hogy milyen éhes vagyok máris.

A pénzemért cserébe egy nagyon tetszetős, de nem túl emlékezetes jelen idejű olvasást kaptam, és abban az élményben lehetett részem, hogy ez az elbűvölő zsidó-cigányasszony „bubelének” nevezett. Mintegy utólagos gondolatként hozzáfűzte: „Egy nagyon különleges dolgot is csinálok ám én az axiatonális vonalak segítségével. Újra összekapcsolom a tested meridiánhálózatát a bolygót átszövő energiahálóval, amely összeköt minket a csillagokkal és a többi bolygóval.” Kijelentette, hogy ő képes végrehajtani ezt a feladatot, amire gyógyítóként okvetlenül szükségem van. Azt is elmondta, hogy olvashatok a dologról egy The Book of Knowledge: The Keys of Enoch című könyvben. Mindez egész érdekesen hangzott, úgyhogy nekiszegeztem a kérdést: „Mennyi?” „333 dollár” – felelte ő. „Köszönöm, de nem” – mondtam.

Ez az a fajta balhé, amitől az esti hírekben óva intenek. Szinte hallom a címszöveget: „Zsidó cigányasszony Venice Beachen 333 dollárt szed el egy gyanútlan kiropraktőrtől… – felvillan a képernyőn a képem „Palimadár” aláírással. – … ráveszi az orvost, hogy további 150 dollárt fizessen neki havonta élete végéig, cserébe gyertyákat gyújt az oltalmazására.” Már azt is megalázónak éreztem, hogy egyáltalán fontolóra vettem a dolgot. Úgyhogy az asszisztensemmel együtt távoztunk, és nekiláttunk, hogy kreatívan összeállítsunk egy tízdolláros ebédet két személyre.

Azt hihetnéd, hogy ezzel vége is a történetnek, ám az elme rejtélyes módon működik. Képtelen voltam kiverni a nő szavait a fejemből. Azon kaptam magam, hogy egy ebédszünet utolsó pár percében bemegyek a rendelőm közelében lévő Bodhi Tree nevű könyvesboltba, és megpróbálom sebtében átfutni a The Book of Knowledge: The Keys of Enoch című mű 3.1.7. fejezetét. Ez tárgyalja az axiatonális vonalakat. Azonban a nap legnagyobb tanulsága az volt, hogy ha írtak valaha könyvet, amelyet képtelenség gyorsan elolvasni, akkor ez az. De már így is eleget láttam. Az olvasottak addig kísértettek, amíg megadtam magam. Feltörtem a malacperselyemet, és telefonáltam a nőnek.

A kezelést két külön napon végezte el, két nap szünettel. Az első napon odaadtam neki a pénzemet, lefeküdtem a kezelőasztalára, és hallgattam a fejemben locsogó hangot: „Ez a legbárgyúbb dolog, amit valaha csináltam. Képtelen vagyok elhinni, hogy 333 dollárt fizettem egy vadidegennek azért, hogy vonalakat húzzon a testemen az ujjai hegyével.”Miközben ott feküdtem, azon gondolkodva, mennyi hasznosabb dologra fordíthattam volna ezt a pénzt, az éleslátás hirtelen hulláma öntött el, és belém villant a gondolat: „Nos, a pénzt már úgyis odaadtad neki. Ennyi erővel akár be is fejezhetnéd a negatív locsogást, hogy fogékonnyá válj arra, amit itt kaphatsz.” Tehát csak feküdtem ott nyugodtan, készenlétben és befogadóan. És semmit sem éreztem. Az égvilágon semmit. Ám úgy tűnt, hogy a helyiségben én vagyok az egyetlen, aki ezzel tisztában van. De mivel mindkét ülést kifizettem, úgy döntöttem, hogy ezért a pénzért akár vissza is jöhetek vasárnap a második részre. Aznap éjjel azután a lehető legfurcsább dolog történt. Körülbelül egy órával azután, hogy nyugovóra tértem, az ágyam melletti lámpa – amelyet már tíz éve használtam – magától felkapcsolódott, én pedig azzal a nagyon is valószerű érzéssel ébredtem, hogy mások is vannak az otthonomban. Átkutattam a házat a dobermannommal, egy trancsírozó késsel és egy flakon paprika spray-vel, de senkit sem találtam. Azzal a módfelett hátborzongató érzéssel feküdtem vissza az ágyba, hogy nem vagyok egyedül, hogy figyelnek.

A második nap látszólag meglehetősen hasonlóan kezdődött, mint az első, azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy mindennek lehet nevezni, csak hasonlónak nem. A lábam nem volt hajlandó nyugton maradni. Az az érzés fogott el, ami egyesekre minden sátoros ünnepen rátör az éjszaka kellős közepén: „viszketni kezdett a talpam”. Ez az érzet hamarosan a testem többi részére is átterjedt, szinte elviselhetetlen borzongásokkal elegyítve. Alig bírtam nyugodtan fekve maradni az asztalon, de bármennyire szerettem volna fel-le ugrándozni, és kirázni ezt az érzést a testem minden egyes sejtjéből, mégsem mertem mozdulni. Hogy miért? Mert 333 dollárt adtam ennek a nőnek, és az utolsó fillérig ki akartam élvezni az élményt. Hát ezért. A foglalkozás hamarosan befejeződött. Tikkasztóan forró augusztusi nap volt, a lakásban pedig nem volt légkondicionálás. Én mégis majd jéggé fagytam, a fogaim vacogtak, miközben a nő sietve beburkolt egy takaróba, amelyben jó öt percig maradtam, amíg a testhőmérsékletem visszaállt a normálisra.

Immár más ember voltam. Fogalmam sincs, mi történt velem, és alighanem hiába is próbálnám megmagyarázni, ám annyi bizonyos, hogy már nem az az ember voltam, mint négy nappal azelőtt. Valahogy sikerült kijutnom a kocsimig, amely mintha magától tudta volna az utat hazáig.

A nap hátralévő részéből semmire sem emlékszem. Még csak azt sem merném biztosan állítani, hogy volt-e egyáltalán hátralévő része. Mindössze annyit tudok, hogy másnap reggel a munkahelyemen találtam magam. És kezdetét vette az odisszeám.

Az volt a szokásom, hogy a helyreigazítás után megkértem a pácienseimet, feküdjenek még fél-egy percig lehunyt szemmel az asztalon, hogy időt hagyjak helyreigazításuk „rögzülésére”. Ezen a bizonyos hétfőn hét páciensem kérdezte meg – néhányukat már majd’ tizenkét éve kezeltem, egyikükkel pedig aznap találkoztam először –, hogy én járkáltam-e az asztal körül, miközben ők rajta feküdtek. Egyesek arról érdeklődtek, hogy bejött-e valaki más is a helyiségbe, mert úgy érezték, mintha több ember állna vagy járkálna az asztal körül. Hárman állítólag úgy érezték, mintha emberek szaladgálnának az asztal körül, ketten pedig szégyenlősen bevallották, hogy úgy tűnt nekik, mintha emberek repkednénekaz asztal körül.

Tizenkét éve voltam kiropraktőr, de még soha senki nem tett hasonló észrevételt. Most pedig heten mondták ugyanazt egyetlen nap leforgása alatt. Valami nem stimmelt. A pácienseim észrevételei közé az alkalmazottaim is beszúrták a maguk megjegyzéseit, amelyeket folyamatosan le kellett szerelnem: „Annyira másként festesz! Még a hangod is más lett! Mi történt veled a hétvégén?” Nekem persze eszem ágában sem volt elárulni. „Ó, semmi különös” – vetettem oda, miközben magam is azon tűnődtem, mi a csoda történt velem a hétvégén.

A pácienseim arról számoltak be, hogy már azelőtt meg tudták mondani, hol van a kezem, mielőtt megérintettem volna őket. Egyesek néhány centiről, mások még harminc centi távolságból is képesek voltak érzékelni a kezemet. Egyfajta játékká vált köztünk, hogy próbálgattuk, mennyire pontosan tudják behatárolni a helyzetét. Az viszont már korántsem volt játék, amikor az emberek kezdtek gyógyulásokat tapasztalni. Eleinte a gyógyulások csekélységnek tűntek: sajgások, fájdalmak és hasonlók múltak el. Mivel a páciensek a kiropraktika miatt jöttek, helyreigazítottam őket, azután megmondtam nekik, hogy hunyják le a szemüket, és feküdjenek nyugodtan, amíg azt nem mondom, hogy elég. Miközben a szemük csukva volt, egy-két másodperc alatt végighúztam felettük a két kezemet. Amikor felkelvén a fájdalmuk elillant, megkérdezték, hogy mit csináltam.

„Semmit – és senkinek egy szót se!” – hangzott a szokványos válaszom. Ez az irányelv körülbelül annyira volt eredményes, mint Nancy Reagan „Egyszerűen mondj nemet!” megközelítésmódja a drogok esetében.
Hamarosan mindenhonnan csak úgy özönlöttek hozzám a páciensek ezekért a „gyógyításokért,” nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy mi folyik itt tulajdonképpen. Persze rendszeresen betoppantam a Venice Beach-i asszonyhoz, aki újrateremtette kapcsolatomat az axiatonális vonalak révén. „Ennek olyasvalamiből kell fakadnia, ami már amúgy is benned rejlett. Talán azzal a halálközeli élménnyel van kapcsolatban, amit anyád a születésedkor átélt – mondta, majd hozzáfűzte: – Korábban soha senkinél nem tapasztaltam még hasonló reakciókat. Ez egyszerűen lenyűgöző.” Lenyűgöző. Ez a szó annyit jelentett, hogy magamra vagyok utalva.

Október elején azt vettem észre, hogy fizikai jelek nyilvánulnak meg rajtam. Egy nő térde fölé tartottam a kezemet, amely egy gyermekkori csontbetegség következtében kínozta őt. Amikor elvettem a kezemet, a nő térdében enyhült a fájdalom. Az én tenyeremet azonban hólyagok borították – apró kis hólyagok, amelyek alig három-négy óra alatt elmúltak. Ez több ízben is előfordult. Valahányszor felhólyagzott a kezem, az emberek az épület többi irodájából is futva jöttek át, hogy láthassák. (Belépti díjat kellett volna szednem.) Azután megtörtént. Vérezni kezdett a tenyerem. Nem viccelek. Nem folyt patakokban, mint a régi filmeken vagy a National Enquirerben, inkább olyan volt, mintha tűvel szúrtam volna meg. De azért kétségtelenül vér volt. „Ez beavatás!” – közölték velem az emberek. „Beavatás mibe?” – kérdeztem. És egyébként is honnan tudták már megint? És én miért nem tudtam? Ki tudja egyáltalán?

Válaszkeresés

A november egy világhírű látó rendelőjében talált. Kifulladva, eltévedve és (szokásom szerint) félórás késéssel estem be, lehuppantam egy székre, és úgy tettem, mint aki nem veszi észre a „metsző pillantást”. Tudod, azt a tekintetet, amelyet a székrekedéses, halálosan precíz típusok olyan mesterien alkalmaznak; amelynek hatására felvillan előtted valamennyi prédikáció, amelyet a pontosságról valaha hallottál, s egyidejűleg kénytelen vagy megkérdőjelezni az értékedet emberi lényként eme egyetlen, ám annál problematikusabb fogyatékosság vélt szörnyűsége alapján. Biztos voltam benne, hogy a fickó a szabadnapjain kérvényeket intéz a kongresszushoz, hogy állítsák vissza a késés miatti sarokba állítást a közoktatási rendszerünkben. Fogadni mertem volna, hogy ennek az ülésnek lőttek.

A látó felettébb hivatalos stílusban terítette ki a kártyáit, gondosan ügyelve rá, hogy jelét se mutassa melegségnek vagy együttérzésnek. Szemügyre vette a kártyákat, majd mélyen a szemembe nézett; az arckifejezéséről nem tudtam eldönteni, hogy enyhén gunyoros vagy csak mogorva, majd megkérdezte: „Mit csinál Ön voltaképpen?” Mármost nem tudom, te hogy vagy ezzel, én mindenesetre úgy vélekedtem, hogy ha ő a  híres látó, akkor óránként száz dollárért ezt igazán neki kellene megmondania. De visszafogtam magam, és nem adtam hangot a gondolataimnak. „Kiropraktőr vagyok” – feleltem tárgyilagosan, ügyelve, hogy ne áruljak el semmi olyasmit, ami befolyásolhatná az olvasást.

(Amikor időpontot egyeztettem, még a vezetéknevemet sem mondtam meg neki.) „Nem, nem – mondta –, ennél sokkal többről van szó! Valami kiárad a kezén keresztül, és meggyógyítja az embereket. Ön a tévében fog szerepelni – folytatta –, és az emberek az egész országból eljönnek majd, hogy lássák.” Ez volt a legváratlanabbkijelentés, amit ettől az embertől hallhattam. Azután a fickó kijelentette, hogy könyveket fogok írni. „Hadd mondjak magának valamit – vágtam vissza beavatott mosollyal –, ha valamiben, akkor abban egészen biztos vagyok, hogy soha egy árva könyvet sem fogok írni.”

A könyvek és én sosem voltunk puszipajtások. Életemnek addig a pillanatáig két könyvet, ha elolvastam, és az egyik még mindig nem volt teljesen kiszínezve. Azonban az élet további meglepetéseket tartogatott számomra. Látók, gyógyítók és médiumok találtak rám. Az egész országból érkeztek hozzám azt állítva, hogy meditációik során azt az utasítást kapták, hogy dolgozzanak rajtam – és egy fillér anyagi ellenszolgáltatást sem voltak hajlandóak elfogadni. Az alkoholhoz fűző szerelmi viszonyom alkalmi barátsággá hűlt: hébe-hóba ittam meg másfél pohár bort a vacsorához. Én magam voltam a legjobban meglepve.

És a legfurcsább még csak most jön: tévéfüggőségemet mintha elfújták volna, és merem állítani, hogy a könyvek foglalták el a helyét. Nem tudtam betelni az olvasással: keleti bölcselet, halál utáni élet, sugalmazott információk, mi több, ufóirodalom. Mindenkit mindenhol megnéztem, meghallgattam és elolvastam.

Amikor éjjelente lefeküdtem aludni, a lábam remegett. A kezem mintha szüntelenül „aktivált” állapotban lett volna. A koponyacsontom szintén remegett, a fülem pedig zúgott. Később kezdtem hangokat hallani, olykor pedig mintha emberi hangok kórusa csendült volna a fülemben.

Helyben vagyunk. Elvesztettem az ép eszemet. Most már biztos voltam benne. Mindenki tudja, hogy aki megőrül, az hangokat kezd hallani. Az enyémek énekeltek, méghozzá kórusban. Nekem nem volt elég holmi lágy kis zümmögés, egy halk szólóénekes vagy akár egy kisebb énekkar. Nem, én egy egész kórust kaptam.

S hogy mi volt a helyzet a pácienseimmel? Ők színeket láttak: a kék, a zöld, a bíbor, az arany és a fehér gyönyörűséges változatait. És jóllehet képesek voltak felismerni ezeket a színeket, elmondásuk szerint soha korábban nem látták e konkrét megnyilvánulásaikat. Szépségük felülmúlt mindent, amit ismerünk. Ahogyan a televízió- és filmiparban dolgozó pácienseim elmondták, nem elég, hogy ezek a színek a mi földi fogalmaink szerint nem léteznek, de a rendelkezésünkre álló összes erőforrás és technológia latba vetésével sem lennénk képesek reprodukálni őket.

És bizony, a pácienseim angyalokat is láttak. Mármost angyalokat észlelni népszerű dolog, tehát kezdetben nem szenteltem valami sok figyelmet az angyalsztoriknak – ám azután az emberek ugyanazokat a történeteket kezdték leírni: ugyanazokkal az angyalokkal, ugyanazokkal az üzenetekkel, ugyanazokkal a nevekkel. Méghozzá nem is olyan közönséges angyalnevekről volt itt szó, mint a Mihály vagy az Ariel, és nem is Mózesről vagy Buddháról beszélünk – jóllehet sokan határozottan állítják, hogy megjelenik nekik Jézus –, hanem olyan nevekről, amilyen a Parsillia és a Gyuri. Gyuri rendszerint gyerekeknek és olyan embereknek jelenik meg, akik betojnának ijedtükben a gondolattól, hogy egy angyalt látnak. Tudod, Gyuri először egy kis, színpompás papagájként jelenik meg. Azután – ahogyan időről időre elmagyarázzák nekem – egyszerre már egyáltalán nem is papagáj, hanem hipp-hopp a barátoddá válik. Egyesek azt is tudatták velem, hogy Gyuri stresszhelyzetekben később is megjelenik nekik.

A Gyuriról beszámoló első szemtanú egy tizenegy éves, Jamie nevű kislány volt. Ő és az anyukája New Jerseyből repültek hozzám, mivel a kislánynak gerinc-szkoliózisa volt, ami szembetűnően eltorzította ennek a szokatlanul eszes és másként nagyon bájos kislánynak a testét. Amikor Jamie kezelése véget ért, azt mondta a mamájának és nekem: „Egyszer csak megláttam egy ilyen icipici, sokszínű papagájt, és azt mondta nekem, hogy Gyurinak hívják. Azután már nem is papagáj volt, hanem valami ismeretlen létforma.” Létforma: képzeld csak el ezt a szót egy tizenegy éves kislány szájából. „Azután egyszerűen a barátom lett.”

A következő két-három hónap folyamán több páciensem is beszámolt újabb Gyuri-felbukkanásokról – pedig közülük senki sem tudott Gyuriról, mivel az összes angyal esetében bizalmasan kezelem a neveket és a leírásokat, hogy ne befolyásoljam mások élményeit. (Még ebben az írásban is megváltoztattam a Gyuri és Parsillia neveket, hogy megvédjem a makulátlanul ártatlanokat.)

Jamie gerince nagyjából – bár nem teljesen – helyrejött a harmadik foglalkozásra, s ezután a kislány visszatért New Jerseybe. Azóta többször is beszéltem vele. A jelek szerint remekül boldogul, és hébe-hóba továbbra is hall Gyuriról.
Parsillia ellenben konkrét üzenetekkel áll elő. Először is gyakran tudatja veled, hogy meg fogsz gyógyulni. Ezt követően közli, hogy ha meggyógyulsz, szerepelned kell a televízióban, hogy „terjeszd az igét”. Azt hiszem, bátran nevezhetnénk őt a Közönségkapcsolataink Angyalának.

Az első ember, aki látta Parsilliát, egy Michele nevű nő volt Oregon államból. Michele egy NBC-interjú során látott engem, amelyet az egyik korábbi tévészereplésem alkalmával készítettek egy talkshow-ban. Akkoriban Michele negyven kilót sem nyomott. Krónikus fáradtság szindrómában és fibromialgiában szenvedett. Nem volt étvágya, és még a nyelés is fájdalmat okozott neki. Képtelen volt önállóan felkelni egy székből, hogy kimenjen a mosdóba. Hogy a fájdalmai egy kissé enyhüljenek, nemritkán négyszer kellett bevinni őt az ágyából a forró zuhany alá éjjelente. Ha kocsiba szállt a gyerekeivel, hogy meglátogassák egyórányira lakó édesanyját, három napig nyomta ott az ágyat, mire képes volt hazavezetni. Michele nyilvánvalóan képtelen volt ellátni egy teljes munkaidős állást. És hatéves gyermekének kellett elkészítenie hároméves kisöccse vacsoráját: mogyoróvajas szendvicset.

Michele a legtöbb páciensemhez hasonlóan korábban soha nem látott angyalt, és nem hallott hangokat. Három napba tellett, mire sikerült kivennie az angyal nevét. Parsillia közölte vele, hogy meg fog gyógyulni, és a tévén keresztül terjeszti majd az igét. Nagyjából egy évvel később Michele velem együtt egy másik talkshow vendége volt. Csak úgy sugárzott a mosolya – persze azért jó néhány könnyet is ejtett. A testsúlya ma már normális, egészséges színe van, teljes munkaidőben dolgozik, és rendszeres testgyakorlást végez. És – láss csodát – minden áldott este ő főz vacsorát a családjának! Nincs több mogyoróvajas szendvics.

Egy további látogató, akivel a pácienseim rendszeresen találkoznak, egy ősz hajú, fehér bajszú és fehér kabátos férfi. Ő olykor köpönyegben, fedett fővel jelenik meg.

Debbie, egy háromgyerekes, dél-kaliforniai anyuka látta elsőként ezt az angyalt (akinek a nevét nem tudjuk). Debbie-nél 1995 márciusában diagnosztizáltak végállapotú hasnyálmirigyrákot – ugyanazt a betegséget, amely Michael Landon színészt megfosztotta az életétől. Az orvosok azt mondták neki, hogy talán két hónapja van hátra. Debbie többek között a következő élményeket tapasztalta: kiemelték a testéből, keresztülsuhant egy alagúton, türkiz és kék fénypettyeket látott, majd végül körülfogta a fehér fény. Ő mindkét formájában észlelte az ősz hajú férfit. Az első találkozásukkor a férfi a köpönyegét viselte, és fedett fejjel jelent meg. Megérintette Debbie csuklóját, egy energiahullámot áramoltatva keresztül a testén. Azután meghajolt és tovaballagott, egy kápráztatóan ragyogó, mégis rendkívül hívogató fény jelenlétében hagyva Debbie-t, akinek a szemét elöntötték a könnyek. Ezt követően Debbie egy alagútban találta magát, amint a galaxison suhan keresztül, és érezte, hogy az „anyag” távozik a testéből a lábán és a fején keresztül egyaránt.

A második vagy harmadik foglalkozására Debbie korábban operálhatatlan daganata 80 százalékban eltűnt. Nagyjából nyolc hónappal később az orvosai úgy vélték, itt az ideje műtétileg eltávolítani a maradék 20 százalékot. Azután közvetlenül a műtét kijelölt időpontja előtt Debbie visszatért egy újabb foglalkozásra. Másfél napra rá pedig bement a kórházba, és várta az operációt. Néhány vizsgálat után azonban hazaküldték. Semmi műtét. A foglalkozásunk óta eltelt másfél napban a daganat nyomtalanul felszívódott. Semmi sem maradt utána, csak hegszövet.

Lábjegyzetben érdemes megemlíteni, hogy Debbie novemberben visszatért egy újabb foglalkozásra, amelynek során úgy érezte, mintha vízcseppecskék hullanának az arca jobb oldalára. Ezt követően ismét megjelent az ősz hajú, fehérbajuszos férfi, aki ez alkalommal hosszú, fehér kabátját viselte, amely mögötte lobogott a szélben. Azután egyszerűen tovaszállt.

A páciensek ezenfelül gyakran látják fehér köpenyes orvosok körét, akik jóváhagyják és irányítják a gyógyulást. Látszik, hogy beszélnek is a körben, de a hangjukat nem lehet hallani. Egy további törzsvendég a fiatal bennszülött amerikai leány, aki ragyogó, négyszögletes díszítményű bőrszalagot tesz a homlokodra. Egy bennszülött amerikai férfi is gyakorta megjelenik, és ott áll a helyiségben. (Egyelőre nem vagyunk biztosak benne, hogy főnök-e vagy sámán.) Egy további látogató a langaléta, jóképű angyal, akit rendszerint két és fél-három méter magasnak írnak le, hatalmas, sűrű és cikkcakkos sorokban tollazott szárnyakkal. A beszámolók szerint ő a hátam mögött áll, a karját a derekam köré fonva, átkandikál a jobb vállam felett, és némán irányítja a kezemet. Úgy fest, hogy ezek közül az angyalok közül többnek megvan a saját illata: virág-, füstölő- és gyógyfűillat jár a nyomukban – különösen rozmaring.

Azután jött Jered. Jered négyéves volt, amikor az anyukája először elhozta hozzám. Merevítő fűző fogta körül a térdét, amely már nem volt képes megtartani a fiúcskát; a szeme egyidejűleg két különböző irányba nézett, azonban semmire sem volt képes fókuszálni. Már szavakat sem tudott formálni a szájával, amelynek üregéből csak a nyál folyt megállíthatatlanul. Jered ragyogása üres arckifejezéssé fakult, amelyen épphogy átderengett az a gyönyörűséges lény, aki hajdan benne lakozott.

Jered agyában folyamatosan vékonyodott az idegsejtek mielinrétege, amely az idegi impulzusok átadását teszi lehetővé. A kisfiú napjában megközelítőleg ötven epileptikus nagyrohamon esett át, amit az orvosságok mintegy napi tizenhatra csökkentettek. Amint ott feküdt a kezelőasztalon mozdulatlanul és szinte kifejezéstelen arccal, az anyja elmondta nekem, hogy az elmúlt év folyamán tehetetlenül kellett végignéznie fia gyors hanyatlását. Első látogatásuk idejére már jóformán eltűnt az a kisfiú, akit valaha ismert, és ami maradt, azt az anya csak valamiféle „véglényként” tudta leírni.

Jered első foglalkozása során valahányszor a kezem a feje bal oldalához közelített, a kisfiú megérezte a jelenlétét, és érte nyúlt. „Nézd csak! Tudja, hogy hol van a kezed, és nyúlkál utána. Ilyet sosem szokott csinálni” – mutatott oda az anya reményteli meglepetéssel. „Ezen a területen hiányzik a sejtekből a mielin” – tette még hozzá. Jered olyannyira aktív lett, hogy a foglalkozás végére az édesanyjának ott kellett ülnie mellette az asztalon, hogy gyengéden fogja a kezét, és csitítóan gyerekdalokat énekeljen neki, ahogyan csak egy anya tud. A kedvencük a „Ragyogj, ragyogj, kiscsillag” volt. Jered első foglalkozásának napján ezek a fizikailag oly agresszív rohamok megszűntek. Teljes egészében.

A második foglalkozására Jered már meg tudta markolni a kilincsgombokat, és kezdte elfordítani őket. A látása javult, immár képes volt fókuszálni a tárgyakra. A rendelőmből kifelé menet rámutatott egy virágkompozícióra a betegfelvételi pultnál. „Virágok” – mondta mosolyogva. Szem nem maradt szárazon a helyiségben.

Aznap éjjel azt vették észre, hogy Jered a Szerencsekereket nézve, Vanna White-tal együtt sorolja az ábécé betűit. És mielőtt lefeküdt aludni, ez a korábban szótlan kis kerub felnézett az édesanyjára, és azt mondta: „Mami, énekelj nekem!” Öt héttel később Jered már újra óvodába járt, és a játszótéren kapdosta el a labdát.

Vajon Jered szokott angyalt látni? Sosem mondta ugyan, de én tudom, hogy szokott. Ez az angyal hozta-vitte kocsival az egyórás úton az időpontjainkra, ő ült mellette a kezelőasztalon, fogta gyengéden a kezét, és énekelte neki kedvesen a „Ragyogj, ragyogj, kiscsillagot”, ahogyan csak egy angyal tudja.

Rájöttem, hogy a válaszaim zömét a saját bensőmben kell keresnem. Két fő aggályom közül az egyik az volt, hogy mivel nem tudtam megjósolni, milyen reakciókat fog adni a páciens a gyógyításra, ezért nem is tehettem ígéreteket senkinek, a másik pedig az, hogy az energiaszintemben kiszámíthatatlan hullámhegyek és -völgyek mutatkoztak, amelyek három naptól három hétig terjedően bármeddig eltarthattak.

Világéletemben olyan típusú ember voltam, aki szereti kézben tartani a gyeplőt, és bármit képes megvalósítani, amit a fejébe vesz. Míg mások a „várjunk, és majd meglátjuk” hozzáállást választották, én szívesebben uraltam, manipuláltam és tartottam ellenőrzésem alatt a különböző élethelyzetek kimenetelét. A mások szemében leküzdhetetlen akadályok számomra láthatatlanok voltak, tehát rohamléptekkel törtem előre, és oldottam meg a dolgokat. Egy hozzám hasonló ember számára a legirritálóbb kifejezés a világon a következő: „Ha így rendeltetett, akkor így is lesz!” Rendeltetett a fittyfenét! Ha én akarok valamit, akkor el is érem, és egyetlen nyámnyila fatalista sem állhat az utamba. Tehát képzelheted a megdöbbenésemet, amikor felderengett bennem, hogy ha igazán fel akarom gyorsítani ezeket a gyógyulásokat, akkor félre kel állnom az útból, és fel kell hagynom az irányítással – a háttérbe kell húzódnom, és egy felsőbb hatalom kezébe kell adnom a gyeplőt. „Ugyan, kitől jön ez a sugallat? – gondoltam. – Mert az biztos, hogy nem tőlem.”

Pedig igaz volt. Nem elég, hogy az energia a legcsekélyebb útmutatásom nélkül tudta, hogy hová áramoljon és mit tegyen, de minél inkább kivontam a figyelmemet a képből, annál erőteljesebbé váltak a páciensek reakciói! A legfantasztikusabb gyógyulások közül néhány éppen akkor következett be, amikor azon töprengtem, hogy mit kell vennem a boltban. Ezt a pimaszságot!

Fogadj be, ne küldj!

„Ki mondta ezt?” – kérdeztem, elmém belső zugait pásztázva, mintha ténylegesen megpillanthatnék valamit odabenn. „Nem a megfelelő embert választottad az efféle tanácsokhoz” – berzenkedett egóm továbbra is az „állj félre az útból, és hagyd a magasabb erőre az irányítást” típusú felszólítások ellen. Ennek az egésznek nem volt semmi értelme. Hogyan várják el tőlem, hogy átadjam valakinek a gyógyító erőt, ha nem küldöm el az illetőnek?

Fogadj be, ne küldj!

„Már először is hallottalak; de most inkább a kérdésemre válaszolj!” – vágtam vissza gondolatban.

Néma csend.

(A csend néha igazán ki tud hozni a sodromból.)

Bementem, hogy fogadjam a következő pácienst. Remélve, hogy nem teszek neki rossz szolgálatot, és hálásan, hogy a nő nem tudja kiolvasni a gondolataimból a habozást és a fogalmi bizonytalanságot, elkezdtem nyitott tenyérrel dolgozni a lábánál. Befogadtam a páciensből érkező energiákat a kezemen keresztül, és befogadtam a mennyekből érkező energiát a fejem tetején át. Szeretetteljes, alázatot keltő és zavarba ejtő élmény volt. Feszélyezve éreztem magam. Azután láttam, hogy a páciens reagálni kezd, és jóérzés töltött el.

Ezen a ponton fogadtam el igazán a gondolatot, amellyel kezdettől fogva kacérkodtam ugyan, ám teljes egészében mégsem értettem meg mindeddig: nem én vagyok a gyógyító, egyedül Isten a gyógyító, és valamilyen okból kifolyólag – legyek bár katalizátor vagy a kegyelem edénye, erősítő vagy fokozó, ahogyan neked tetszik – én is meghívást kapok a szobába.

A foglalkozás véget ért. A páciens ugyanazokat a pompázatos színeket látta és ugyanazokat a gyönyörűséges hangokat hallotta, amelyeket a többi beteg lát és hall. Ő is megpillantott kettőt azon angyalok közül, akik jelenlétéről gyakran beszámolnak a gyógyítási folyamat során. Bizonyos voltam benne, hogy a nő problémája, a krónikus fáradtság szindróma, a fibromialgia és a vastagbélgyulladás elegye a foglalkozást követően el fog múlni. Noha betegsége nem jelentett közvetlen életveszélyt számára, az elmúlt nyolc év folyamán könyörtelenül eluralta életét. Páciensem felkelt a kezelőasztalról, és így szólt: „Köszönöm!”

„Ne nekem köszönje, nem én csináltam!” – feleltem.

Mire ő értetlenül: „Dehogynem maga csinálta! Ha maga nem tartja fölém a kezét, semmi sem történt volna!”

Talán az a felhőn ücsörgő fickó odafenn végső soron nem is lőtt akkora bakot – gondoltam magamban. Talán azért választott ki engem, hogy felruházzon ezzel az adománnyal, mert nem viselek köntöst és turbánt, mert nem aggatok a falakra hímzett szőnyegeket, és nem égetek füstölőt, mert nem járkálok mezítláb, miközben kis tálkákból moslékot eszem evőpálcikával. Talán azért lettem én a kiválasztott, mert elérhető vagyok, és viszonylag egyszerű kifejezéseket használok. Vagy talán azért, mert képes vagyok bugyuta kis magyarázatokkal előállni olyan dolgok megvilágítására, amelyeket magam is csak épp, hogy kapiskálok.

„Olyan ez az egész… – magyaráztam, könnyen felfogható hasonlatot keresve egy fiatal lány számára, akinek a spirituális egybeesés fogalma annyit jelentett, hogy a Los Angeles-i rendelőm címe éppúgy Melrose Place, mint a kedvenc tévésorozatáé. – Olyan, mintha az imént kevertek volna neked egy fenséges malátás csokoládét… és te a szívószálnak köszönnéd meg.”

A kislány nevetett.

Azt hiszem, mindketten megértettük a dolgot.

Eric Peal számos országos televízió-műsorban szerepelt – ezek közé tartozik a Leeza Show, a Sally Jessy Raphael, az Other Side és sok másik. Páciensei gyógyulásait ezideig hat kötetben dokumentálták: Hot Chocolate for the Mystical Soul; Chicken Soup for the Alternatively Healed Soul; More Hot Chocolate for the Mystical Soul; Hot Chocolate for the Mystical Teenage Soul; Are You Ready for a Miracle with Angels?; illetve Eric saját könyve, a Kapcsolatteremtő Gyógyítás: Gyógyulj meg és gyógyíts másokat is! Eric Pearl