„Minden orvos tudja, hogy valójában maga a természet gyógyítja meg a betegségeket – ezt az állítást először Hippokratész vetette papírra kétezer évvel ezelőtt. Akkor vajon mi különbség van a természet megszokott gyógyításai és a szokatlan, „csodálatos” gyógyulások között? Elképzelhető, hogy csupán egy roppant kicsiny, és talán csak a mi fejünkben létező különbségről van szó.”
>> Tovább
„Ha krumplihámozás közben megcsúszik a késünk, és elvágjuk az ujjunkat, a seb magától begyógyul, és nyilvánvalóan nem tartjuk csodának a dolgot, mivel a gyógyulási folyamatot – a seb záródását elősegítő véralvadást, a varasodást és a bőr, illetve a véredények megújulását – teljes egészében normálisnak érezzük.
Ám tudatában kell lennünk annak, hogy ez az érzés nem jelenti azt, hogy tudnánk, mi is ez a gyógyulás, vagy hogyan játszódik le maga a folyamat. Kijózanító belegondolni, hogy az orvosi könyvekben foglalt tudás mekkora részét szenteltük a halálnak, ahelyett, hogy az élettel foglalkoznánk. Az orvostudomány tudásának nagy részére boncolások, szövetek mikroszkóp alatt történő vizsgálata, valamint a vér, a vizelet, illetve a test egyéb elszigetelt melléktermékeinek vizsgálata révén tesz szert. Igaz ugyan, hogy a beteget még „élő állapotukban” vizsgálják meg, és testük számos elszigetelt funkciójával kapcsolatban végeznek különféle teszteket, ám az így megszerzett tudás roppant kezdetlegesnek tűnik a halálnak szentelt, végtelenül kifinomult könyvek halmai mellett. Ahogy Wordsworth egy emlékezetesen velős sora mondja: „Gyilkolunk, hogy boncolhassunk.” Ennél igazabb módon talán senki nem fogalmazta még meg, milyen behatároltak az orvosi kutatások.
A laboratóriumokban először a testet összetartó intelligencia finom hálóját adják halálra. Amikor egy vérsejt a sérülés helyére siet, hogy ott vérrögöt formáljon, nem véletlenszerűen választja meg az útirányát. Valójában legalább olyan jól tudja, hová kell mennie, és mit kell tennie, ha odaért, akár egy orvos – sőt jobban, mivel teljesen spontán módon, és mindenféle találgatás nélkül cselekszik. Ezt az intelligenciát még akkor sem lelhetjük fel, ha tudását egyre kisebb és kisebb egységekre bontjuk le, valamiféle apró hormonban vagy üzenetközvetítő enzimben keresve a titkot, mivel soha nem találunk semmiféle, „intelligencia” névre hallgató fehérjefonatot – az azonban nem kétséges, hogy intelligens tevékenységgel állunk szemben.
Ezen intelligencia egy része a gyógyításnak szenteli magát, és úgy tűnik, roppant hatékony erővel van dolgunk. Nem csupán a ráknak, de minden halálos betegségnek vannak rejtélyes túlélői. Bár nem tudok arról, hogy bárki spontán felgyógyult volna az AIDS-ből, a betegséget hosszú távon – azaz öt évnél tovább – túlélőemberek immunrendszere valahogy képes megvédeni magát egy hagyományos körülmények között abszolút megsemmisítő kór ellen. A kutatók hajlamosak az efféle különleges szervezeteket a természet biokémiai szeszélyeinek tekinteni. A molekulabiológusok azt remélik, hogy az ilyen emberek vérmintáit vizsgálva, és az immunsejtekben található, minden szokatlan alkotóelemet elkülönítve, felfedezhetik az ismeretlen összetevőt, amelynek az immunitásukat köszönhetik. Ha sikerül teljesíteniük ezt a hihetetlenül unalmas és – az immunrendszer végtelen összetettségét tekintve – roppant nehéz feladatot, akkor a kutatásra szánt évek és dollármilliók után megszülethet egy új, az emberiség egészének nagyhasznára váló gyógyszer.
Valójában azonban inkább arra lenne szükség, hogy mindannyian képesek legyünk előállítani ezt a csodaszert, hasonlóan ahhoz, ahogy ahogyan az első túlélő tette, és ezt a képességet nem lehet szintetikus úton előállítani. De miért is mondom ezt? Hosszútávon nem. A testünk által előállított, eredeti vegyi anyagokkal összehasonlítva az ember által készített gyógyszerek úgynevezett aktív komponensei roppant kevés hozzáértést tartalmaznak. E gyógyszereket sokkal inkább nevezhetnénk tehetetlen, tudatlan összetevőknek.
E jelenség okát a sejtek szintjén kell keresnünk. A sejtek külső membránján, a sejtfalon számos úgynevezett receptor található. Maga a sejtfal sima, ám ezek a receptorok úgymond „ragadósak”: összetett, nyitott végű molekulaláncokból állnak, és e láncok csak arra várnak, hogy kapcsolatot létesíthessenek valamely, a környezetükbe kerülő molekulával. Másként fogalmazva, a receptorok olyanok, mint a kulcslyukak, amelyekbe csak bizonyos, roppant sajátságos kulcsok illenek. Egy gyógyszer – legyen szó akár a morfinról, a váliumról vagy szinte bármi másról – csak akkor fejtheti ki hatását, ha a sejtfalon elhelyezkedő kiválasztott receptorhoz illő, sehova máshova nem passzoló kulcsként funkcionál.
A hormonok, az enzimek és az egyéb, a testünk által előállított biokémiai anyagok pontosan tudják, melyik receptorhoz kell illeszkedniük. Gyakorlatilag úgy tűnik, maguk a molekulák képesek választani az egyes receptorok között – ha az ember elektronmikroszkóp segítségével nyomon követi, hogyan tartanak nyílegyenesen arra a helyre, ahol szükség van rájuk, kifejezetten nyugtalanítólátványban lesz része. Testünk ráadásul képes arra, hogy egyidejűleg akár több száz különböző vegyületet szabadítson fel, és az egészre való tekintettel összehangolja a működésüket.
…
Ahhoz, hogy e reakciók lejátszódjanak, majd elcsendesüljenek (mivel a test, az ember által elkészített gyógyszerekkel ellentétben tudja, hogyan fordítsa vissza e folyamatokat éppoly ügyesen, ahogy beindította őket), mindenütt a már említett „kulcs és zár” mechanizmusra van szükség. Az egész megtévesztőnek tűnik, ám ha megpróbáljuk ezt az eseményt egy gyógyszer segítségével lemásolni, az így kapott eredmények korántsem lesznek ilyen precízek, rendezettek és gyönyörűen összehangoltak. Az ilyen eredmények valójában kifejezetten kaotikusak. Ha egymástól függetlenül adrenalint, inzulint vagy glükózt juttatunk a véráramba, az olyan, mintha durván „pofon vágnánk” a testet. E vegyi anyagok az agy mindenféle koordinációja nélkül, azonnal eljutnak az összes receptorhoz. Ahelyett, hogy „beszélgetést kezdeményeznének” a testtel, makacs követelésekkel rontanak rá. Bár az adrenalin kémiai összetétele nem függ attól, hogy honnan származik a vegyület, az intelligencia lényegi összetevőjének jelenléte nélkül a gyógyszer hatása csupán az eredeti anyag hatásának megcsúfolása.
Az alábbi példa jól szemlélteti, milyen összetett eredményekkel jár egy látszólag egyszerűnek tűnő gyógyszer beadása. A hipertóniás betegeknek általában azt tanácsolják orvosaik, hogy vizelethajtóval csökkentsék magas vérnyomásukat, azaz szedjenek olyan gyógyszereket, amelyek elvonják a vizet a sejtekből, és a vizelet által kiürítik a szervezetből. A vesék is pontosan ezt teszik, mialatt érzékenyen figyelik vérünk kémiai összetételét, hogy pontosan fenntartsák a víz, a salakanyagok és a létfontosságú ásványi sók, más néven elektrolitek egyensúlyát. A vízhajtók azonban csakis egy dolgot tartanak szem előtt: ahogy keresztülszáguldanak a testünkön, csak azt hajtogatják megszállottan: „Vizet! Vizet!”, elvonván azt minden egyes útjukba kerülő sejttől. Ennek eredményeképpen csökken a véredényekben található folyadék nyomása, s bár az orvos pontosan ezt akarta, ezzel egy időben testünk folyadékszintje is megváltozik. Az agy így esetleg arra kényszerül, hogy lemondjon vízkészlete egy részéről (holott ez normál körülmények közt csak végszükségben teszi meg), a páciens pedig szédülni kezd, és kábává válik. A legtöbb esetben nem jelentkeznek ennél súlyosabb következmények, de néha – különösen idősebb betegeknél – a dolog egyéb agyi funkciókra is hatással lehet: ha a beteg netán akár csak kisebb mennyiségű alkoholt is fogyaszt, olyan zavarttá válhat, hogy megfeledkezik arról, hogy elegendő mennyiségű vizet és táplálékot vegyen magához, ez pedig súlyos kiszáradással járó, elégtelen táplálkozáshoz vezethet. Bizonyos endokrinológusok véleménye szerint az Egyesült Államokban az idős emberek halálozási okainak listáját az alkohol vagy nyugtatók fogyasztása mellett szedett vízhajtók által kiváltott dehidratáció vezeti.
…
Ami az egészségügyi kutatásokat illeti, az a kiábrándító valóság, hogy már régóta tudjuk, a valaha kigondolt legjobb gyógyszertár maga az élő szervezet. Testünk előállít vízhajtókat, fájdalomcsillapítókat, nyugtatókat, altatókat, antibiotikumokat, sőt mindent, amit csak a gyógyszeripar gyártani képes, csak sokkal, de sokkal jobb minőségben. Ezen vegyületeket a test mindig megfelelő időben adagolja, mellékhatásaik elhanyagolhatók vagy egyáltalán nincsenek, és a használati utasítás a beépített intelligencia részeként benne foglaltatik magában a „gyógyszerben”.
Amikor elgondolkodtam e jól ismert tényeken, három következtetésre jutottam. Először is, az intelligencia mindenütt jelen van a testünkben. Másodszor, saját belső intelligenciánk sokkal magasabb rendű, mint bármilyen külső dolog, amivel helyettesíteni próbájuk azt. Harmadszor pedig az intelligencia sokkal fontosabb, mint a testet alkotó anyag, mivel intelligencia nélkül az anyag irányíthatatlan, alaktalan és kaotikus lenne. Az intelligencia jelenti a különbséget egy építész által tervezett ház és egy halom tégla között.
Pillanatnyilag igyekezzünk a lehető legegyszerűbb és legpraktikusabb módon meghatározni az intelligencia szó jelentését. Ahelyett, hogy a zseni szertelennek és absztraktnak tűnő intelligenciájáról beszélnék, az egyszerű „hozzáértésként” határozom meg a fogalmat. Bárhogy is definiáljuk az elvont értelemben vett intelligenciát, az kétségtelen, hogy testünk hatalmas mennyiségű hozzáértéssel rendelkezik.
A test belső intelligenciája olyan hatékony, hogy ha rossz útra téved, az orvosnak valóban félelmetes ellenséggel kell szembenéznie. Testünk minden sejtjének programozásáért a DNS felelős; ez határozza meg például, hogy milyen sebességgel osztódjanak a sejtek, az anyasejt kettéhasadásával hozva létre az új sejteket. Akárcsak az összes többi, belső intelligenciánk által szabályozott dolog, ez sem egy pusztán mechanikus folyamat. A sejtosztódás az adott sejt saját belső igényére, valamint az őt körülvevő sejtek, az agysejtek és a vele vegyi üzenetek útján kommunikáló, távoli szervek „üzeneteire” adott válaszként zajlik le. A sejtosztódást mindig egy alaposan átgondolt döntés előzi meg – kivéve a rákos sejtek esetében.
A rák egy vad, antiszociális viselkedési forma, amelynek során egy sejt mindenféle ellenőrzés nélkül reprodukálja magát, és látszólag csakis a saját, tébolyodott DNS-éből érkező jeleket veszi figyelembe. A jelenség okát senki sem ismeri. Testünk nagy valószínűséggel tudja, hogyan fordítsa vissza ezt a folyamatot, azonban valamely, a tudomány által szintén ismeretlen okból kifolyólag nem mindig jár sikerrel. Ha kezdetét vette a dolog, csakis idő kérdése, mikor semmisítik meg a rákos sejtek egy létfontosságú szervünket, kiszorítva annak normális sejtjeit, és így halált okozva. A végső kríziskor aztán a rákos sejtek a test többi részével együtt elpusztulnak, azaz saját növekedésükre irányuló, ellenőrizhetetlen vágyuk ítéli halálra őket.
Az orvostudomány mindeddig még nem találta meg a módját annak, hogy miként küldhetne időben üzenetet a rákos sejteknek, hogy figyelmeztesse őket az általuk előidézett tragédiára. Az orvosok rendelkezésére álló gyógyszerek az intelligencia szintjén nem bírnak hatással. A rák egyfajta őrült zsenialitással van megáldva, a gyógyszerek pedig meglehetősen együgyűek. Ezért az onkológusok egy sokkal egyszerűbb megközelítési módot alkalmaznak, mintegy megmérgezni igyekezvén e sejteket. Ez a rákellenes gyógyszer a test egészére nézvést mérgező, azonban mivel a rákos sejtek a normális sejteknél sokkal nagyobb ütemben növekednek, több mérget vesznek magukhoz, és így ők pusztulnak el először. Az egész kezelés a gondosan kalkulált kockázatról szól: a páciensnek nagy szerencsére van szüksége, az orvosnak pedig különösen jól kell adagolnia és időzítenie a kemoterápia dózisait, mivel e két tényező valóban létfontosságú. A rák így legyőzhető, a beteg pedig újabb hasznos éveket nyerhet.
A kezelés ironikus módon pontosan azért vallhat kudarcot, mert megfosztja a testet attól az intelligenciától, amely normális esetben távol tartja tőle a betegségeket. Számos rákellenes gyógyszer nagymértékben károsítja az immunrendszert: közvetlen módon elnyomja a fehérvérsejteket előállító csontvelőt, ily módon csökkentve a vérben található fehérvérsejtek számát. A kemoterápia előrehaladtával aztán a pácienst egyre jobban fenyegetik a rák egyéb formái, és bizonyos százalékban – – ez a szám az emlőrák esetében akár a 30 százalékot is elérheti – újabb rákos megbetegedések jelennek meg nála, melyek végül a beteg halálát okozzák. Ráadásul néha statisztikailag sem lehet minden rosszindulatú sejtet elpusztítani. A becslések szerint egy átlagos rákos megbetegedésben szenvedő páciens testében tízbillió rákos sejt található: ha a kemoterápia 99,99 százalékban hatékony, még mindig marad egymillió „túlélő”, és az több mint elég ahhoz, hogy a betegség kiújuljon.
A rákos sejtek nem egyformák: némelyikük szívósabb a többinél, és ezeket nehezebb is elpusztítani. Az is előfordulhat, hogy a gyengébb sejtek elpusztítása egyfajta darwini kiválasztódásként hat, azaz csak a legerősebbek élik túl a folyamatot. Ebben az esetben a kemoterápia gyakorlatilag pontosan egy új, a legyőzött betegségnél virulensebb kór kialakulását segíti elő. (Ugyanígy a betegeket a kórházakban megfertőző, makacs Staphylococcus is gyakran teljesen ellenálló az antibiotikumokkal szemben, mivel csakis a leginkább rosszindulatú baktériumok képesek túlélni a műtők steril környezetét, és csakis ezek tudnak ellenállni a penicillininjekciók folyamatos támadásainak.) Nem nehéz felfogni egyfajta a kezeléssel szemben leginkább ellenálló egy-két sejtből kialakuló „szuperrák” képzetét.
…
Ha valójában láthatnánk az emberi testet, soha nem látnánk kétszer ugyanolyannak. Testünk atomjainak 98 százaléka egy éve korábban még nem is létezett. Látszólag oly szilárd csontvázunk három hónappal korábban még nem létezett a mai formájában. A csontokat alkotó sejtek szerkezete valamelyest állandó ugyan, a sejtfalakon keresztül azonban folyamatosan áramlanak oda-vissza a különféle atomok, így lényegében minden harmadik hónapban új csontvázra teszünk szert.
Bőrünk minden hónapban megújul. A gyomor belseje négynaponta újjáalakul, az étellel kapcsolatba lépő, felszíni sejtek pedig ötpercenként újulnak meg. Bár a máj sejtjei csak roppant lassan változnak meg, folyamatosan új atomok áramlanak keresztül rajtuk, akár a víz a folyómeder egy pontján, és ezek az atomok hathetente egy új májat hoznak létre. Ugyan az agysejtek nem újulnak meg, ám agyunk mai szén-, nitrogén- és oxigéntartalma egyáltalán nem emlékeztet az egy évvel ezelőtti állapotokra.
Olyan ez, mintha a lakhelyünkül szolgáló épület tégláit minden évben módszeresen lecserélnék. Ha ezt mindig az eredeti tervrajzok alapján teszik meg, a ház továbbra is ugyanolyannak tűnik, valójában mégsem ugyanarról az épületről van szó. Az emberi test szintén ugyanolyannak tűnik minden nap, azonban a légzés, az emésztés, a kiválasztódás és a hasonló folyamatok során állandó „árucserét” folytat az őt körülvevő világgal.
Bizonyos atomok – a szén-, az oxigén-, a hidrogén- és a nitrogénatomok – roppant gyorsan áramlanak keresztül testünkön, lévén, hogy ezek alkotják az általunk leggyorsabban felhasznált dolgokat, azaz az ételeket, a levegőt és a vizet. Ha testünk csakis e négy elemből állna, szó szerint minden egyes hónapban új testet teremtenénk magunknak. A megújulás folyamatát lelassítják bizonyos lassabban cserélődő elemek…
Bár a változás üteme az egyes anyagokat tekintve eltérő, maga a változás állandó. E változást az általam „intelligenciának” nevezett dolog irányítja, és ennek köszönhetően, hogy testünk épülete nem válik puszta téglarakássá. Ez az élettan egyik legnyilvánvalóbb ténye, az intelligencia azonban olyannyira változékony (másként fogalmazva élő) dolog, hogy az orvosi könyvek egyetlen oldalt sem szentelnek e ténynek.
…
Testünk minden sejtje, legyen szó akár hajhagymáról, az idegsejtekről, vagy a szív sejtjeiről, a DNS egyetlen dupla fonatából nőtt ki a fogantatás pillanatában.
…
A DNS-ből semmi nem vész el. Fogantatásunk pillanatától egészen a haláluk percéig testünk minden egyes sejtje rendelkezik a DNS valamennyi képességével. … Bizonyos értelemben azonban a DNS szintjén egy amőba és egy emberi lény között nincs semmiféle különbség: az amőba teljes valója ott rejlik DNS-ének kicsiny csomagjában, mint ahogy a mi lényegünk is ott rejlik a mi DNS-ünkben.”